zsellerek

Gáspár János: Kedves István bátyám

4. levél

Magyar Írók Szövetsége

Budapest, VI., Vilma királynő–út 10.

Sorszám: 358/1950

Fekete István

Budapest

Kedves Barátunk!

A Magyar Írók Szövetségének 1949. szeptember 18.-án tartott rendes évi közgyűlése felhatalmazta és utasította a Magyar Írók Szövetségének Vezetőségét, hogy taglétszámát felülvizsgálja. A felülvizsgálatot a Vezetőség által kijelölt bizottság elvégezte. A felülvizsgálat eredményét a Magyar Írók Szövetségének Vezetősége jóváhagyta. A jóváhagyás alapján sajnálattal értesítjük, hogy régi tagságát a bizottság is és a Vezetőség is megszüntette. Természetesen ez nem jelenti irodalmi munkássága további kifejtésének bárminemű korlátozását. Önt továbbra is védi az írók és kiadók közötti kollektív szerződés s általában azért, mert a Magyar Írók Szövetségében tagsága megszűnt, semmiféle erkölcsi, társadalmi, vagy anyagi hátrány nem érheti.

Amennyiben tagkönyvét még nem juttatta el hozzánk, kérjük, szolgáltassa be mielőbb a Szövetség irodájába.

Budapest, 1950. március 2.

Gergely Sándor s.k.

elnök

bélyegző

Devecseri Gábor s.k.

titkár

Gáspár János: Fekete István sorsai

..."Szellemileg szabad, tud fontossági sorrendet alkotni feladatai között és energiáit is gazdaságosan osztja be. Nem esik nehezére a küzdelem, a megmérettetés, nem fél a felelősségvállalástól, nézeteiért kiáll. Szívósan, kitartóan, állhatatosan, nagy erőket mozgósítva halad, dolgaiba beleszólást ritkán tűr. Akarata szilárd, igazságérzete fejlett. Életfelfogása reális, találékony, gyakorlatias, gyorsan felismeri az összefüggéseket. Kiváló szervező, irányító, domináns szerepek vonzzák. Az esetek többségében a feszes akarat vezeti, érzelmein, hangulatváltozásain, indulatain fegyelmezetten uralkodik. Vonalvezetése magas fokú kötelességtudatról, igyekezetről és módszerességről árulkodik. Nem ismeri az üresjáratot, a semmittevés türelmetlenné teszi. Dolgozik - sokkal tovább és keményebben, mint mások -, produkál, hatékony és eredményes szeretne lenni minden életterületen. Nyomasztja, ha nincs ideje mindenre."...

Utassy Zsuzsanna grafológus

Aranymálinkó
Fekete István hátrahagyott versei

..."EGY"

Egy küszöb, kopott, ritkán járják,
Egy tölgyfa-ajtó, erős, barna...
Egy kilincs, hajlott, halkan nyíló,
Egy lábtörlővas, régibb fajta.

Egy szoba: csupa kedves árnyék,
Egy ágy - fekvéskor megnyikkanó -
Egy lámpa: derűs sárgafényű
S egy öreg asztal, persze: dió...

Egy képen ködös őszi-tájék,
Egy ablak mely nem néz, csak lát...
Egy szék, ívelt sima karfájú,
Egy kályha s hozzá parázslapát.

Egy kutya: komoly házőrző
- Bár nincs mit őriznie soha -
Egy macska is, hogy doromboljon
S ne unatkozzon a nagy kutya.

És egy árva szomszéd is lehet!
Csak annyit tudjon, hogy ott vagyok
És megtaláljon álmomban békén,
Megtaláljon ha meghalok.

SZÉKI PATKA LÁSZLÓ:
(Quasimido Költészeti Különdíjas)

A versíró Fekete István

Fekete Istvánról a sok-sok emlékezetes, maradandó regény, novella szerzőjéről talán nem túl sokan tudják, hogy a vers műfajával (pontosabban műnemével) is kísérletezett.

Kár lenne áltatnunk akár magunkat, akár olvasóit azzal, hogy ebben a műnemben született alkotások ugyanolyan jelentőségűek lennének, mint prózája, mégis érdemes felidézni, hogy miként szólal meg az „Aranymálinkó” (hátrahagyott versei viselik ezt a címet), no meg a Dalányi József Kelével Bogánccsal Tüskevárig című könyvében közölt alkalmi költeményeiben mindaz, ami Fekete István életfelfogását, létszemléletét alapvetően meghatározza, áthatja minden egyes művében.

A natúra és a humánum, természet és elválaszthatatlan részeként – noha attól önmagát jócskán és nem kis gőggel elidegenítő – ember harmóniájának helyenként drámaiságot sem nélkülöző, de mai létállapotunk felől közelítvén, bizony, meglehetősen idilli megörökítője érdekes módon (főként az alkalmi költeményekben) hajlamos a líraiságot akár közvetlen (bár nem bántó) módon elegyíteni a napi politikummal. A negyvenöt utáni legkeservesebb éveiben (Rákosi-korszak, 1956., kádárizmus) ki-kibukik belőle a lázadó individuum, a homo intellektus alig leplezett, ám ambivalens tiltakozása, némi iróniával színezetten:

Kinézett itt az ablakon

Az is, kié volt itt a hegy,

Övé volt a föld és a park,

A fák, az út, a köves part

s övé volt még az úri kegy…

És elvettek tőle mindent:

Erdőt mezőt, - úri kegyet…

Így lehet most minden enyém:

Mezején és kéklő egén.

(Szentkirályszabadja, 1953.X.16.)

Vagy a Rákosi-rémuralom idején üldöztetett Dalányi Józsefnek írott másik verses episztolájában:

Éjfél múlott – nem is régen –

és odakint fenn az égen

nem hinném, hogy a csillagok

másként lennének, mint régen.

Gondolkodom: - én a Mester…

Barátom meg a Magiszter?

Ki éltének útját járva

Üldöztetett nem is egyszer…

Ugyanez nyilvánul meg 1954 nyarán Almádiban, államvizsgájára készülő barátjához érkezvén, s ott elszállásoltatva:

Míg tűnődtem, magamba is néztem,

hisz akár Te, magam is így éltem:

rajtad is a gond szorongó árnya,

rabság költötte denevérszárny…

(Érdemes megfigyelni a népi szürrealizmusra emlékeztető utolsó sor merész képzettársítását!)

Ennyi éppen elég bizonyítékként arra, hogy magánélete körében Fekete István nem tudott teljesen bezárkózni a természet bűvkörébe, nap mint nap ő is megszenvedte a kor lélekölő, a tébolyult ideológia mérges gőzeitől áthatott levegőjét.

Másfelől –mint első, 1916-ból való töredékének tanúsága szerint is- vallásos emelkedettségű természetimádata líráján is átsüt:

Zúgó fenyveseknek sötét ormán köd ül,

Tárogató hangzik a Kárpátok mögül.

Keservesen hangzik, bús a nóta benne,

mintha volt vitézek siratója lenne,

mintha volt vitézek búcsúzója lenne.

(Zúgó fenyveseknek)

Ekkor még mindössze tizenhat éves, de verseiben népi, népdalszerű stílusát mindvégig őrzi, noha meglett emberként azért megjelennek képalkotó fantáziájában az önirónia és az érett érzékiség elemei, sőt helyenként a fanyar, groteszk, már-már nonszenszbe, abszurdba hajló metaforák is.

Megejtõen szép képeire egy-két példa hadd idéztessék:

Aztán egy szekér reccsen valahol,

s emberi szótól elnémul a csend.

Az asztag alatt egérke ásít,

pákosztos verébhad csiripel fent.

(Asztag)

A Kökény című versében és a pontos, apró részletek megfigyeléséből szerkesztett, az idillt a természetben is fellelhető apró kis drámákkal ötvöző leírásokra lelhetünk:

Szúr, amíg él, nem dísznövény.

Gébicsek laknak bokra ölén.

Ágán a gébics leskel, vigyáz,

hajnalban már kiül az ágra,

lecsap minden árva bogárra,

s a tücsök tovább nem citeráz.

A harangszót megszemélyesítve meglepően modern képzettársításokra bukkanhatunk, többek között a negyedik strófa első és második s az utolsó két záró sorában:

Délután alszik. Nem rakoncátlan

szélkölykök támadnak fészke peremén.

--**--

virradat ébred minden új világon,

s a harang kiröpteti új fiait.

(Harangszó)

Az Estnek árnyán című verse olyan formakészségről tanúskodik, amely jól érzékelteti, hogy Fekete István a költészet grádicsain is magasra hághatott volna, ha nem a prózát választja alapvető műfajául. A felező ötsoros nyolcasokból álló öt strófás költemény második és ötödik sora ölelkező, a harmadik és negyedik sora páros, az első sora viszont önmagán belül felező páros, de a végén vak rímű, természetesen a népdalokra is jellemző ütemes (vagy ahogy Szerdahelyi István nevezi: ütemhangsúlyos) magyar vers. Az első sor önmagán belül felező páros ríme a harmadik és az ötödik strófában nem jelenik meg, elemzésem szerint nem véletlenül, hanem a közvetíteni kívánt jelentéstartalom logikáját követve, ahol a vén diófa (szerintem éppen az aranymetszés pontján!) idézi meg az utolsó két versszak időtlen, misztikus-mitikus öregemberét.

Érdemes idéznünk az egész verset, hiszen az ősz, az elmúlás, a megnyugvás természeti-emberi mozzanatait különleges, borongós, mégis meghitt, bölcs hangulatot teremtően képes befogadójába átplántálni:

Estnek árnyán alkony szárnyán

a szürkület végiglibben.

Régi tokék mámort rejtőn

kapaszkodnak kopasz lejtőn

s rőt levelük meg-megrebben.

*

Int egy árnyék, elmúlt szárnyék

bús fürtöknek takarója,

késő darázs zsongva-bongva,

szeptemberi titkot mondva,

pihenni száll a karóra.

*

Vén diófa zizeg, susog,

egy-egy dió halkan koppan,

holt levél száll a mély útba,

Tejút néz a bedőlt kútba,

s gyalogúton lépés dobban.

*

Lépés dobban, korsó koccan,

Öregember ballag ottan.

Elmúlt a nap, s csak a sötét

látja és a csillagos ég,

amint köszön meghatottan.

*

Foszlott szélű kalapjával,

megemelve lassan, mélyen

annak, aki mindig ott van,

sötétben és világosban,

tárt karral a gyepű szélén.

A végtelen mineműsége, felfoghatatlansága minden embert izgat, különösen az alkotókat, a művészeket. Két négysorosában az első a természet közeliben igyekszik megragadni lényegét, hogy aztán a másodikban –Fekete Istvántól szokatlan módon- egészen elvont viszonylatokkal igyekezzen tágabb értelmét megérzékeltetni:

Hűvös, színtelen pára:

a föld s a fák lélegzete,

felhők fia, ősz uszálya

halott hajnalok holt keze.

Majdnem nincs. Semmi… mégis

mindenütt ott van, fenn és lenn,

szájban és szívben, szóban és hitben

és ha van: nincs, s ha nincs: Minden.

Az Ősz című versében (négy négysoros, lehet, hogy a négy évszak változását önkéntelenül ezzel is érzékeltetni kívánja?) az utolsó előtti sorok sír-rí és az utolsó sor kri… kri hangutánzó ismétlődése teremt mélyen az olvasóba ivódó hangulatot:

Ma este szólalt meg lassan,

a pókhálós elmúlás igrice

halkan, a tücsök, danája sír-rí,

Kri… kri…

A Petőfi Sándort és József Attilát két különböző ontológiai felfogás szerint, mégis egyforma intenzitással megérintő hagyomány nála (a Kard című versében) mintha mindkettőjük által meghatározottá válna, anélkül, hogy utánérzésről lenne szó: „Ha elmúlok, hát elmúlok” József Attila-i hetykeség, dacosság, „én ámulok, hogy elmúlok…”), „Ezen én már nem búsulok” (Petőfi rátartisága, büszkesége). „Böcsületem tisztán tartom” (József Attila: „miért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgyis…”), majd a záró sor: „mint a kardom, mint a kardom” – ismét Petőfit fölidéző konok elszántsága.

A záró sorok megint József Attila univerzális, kozmikus fogantatású halálélményét, felfogását hívják elő, Petőfivel ötvözötten:

„Ha meghalok, eltemetnek,

Kincset vélem nem temetnek,

Vélem más mi ne porladjon,

Csak a kardom, csak a kardom.”

József Attila kísértetiesen, fenyegetően jövendöl a maga halálsorsáról:

„Gyönyörű szép szívemen / halálthozó fű terem…” - ilyen mélységekig-magaslatokig Fekete István nem jut el, mégis, halálfilozófiája az érett bölcs férfi gondolkodásmódjának megejtően tömör lírai foglalata. A Csokonaiig visszavezethető öniróniát fölvillantó, saját ars poeticájaként is felfogható Tévedések című versében a bolond és az okos ember lételméleti ellentételezésével hökkent meg bennünket:

Bolond ember verseket ír,

aki okos, az szerez…

Megtartja azt, mit szerzett,

s nem hajszol emlékeket.

A záró versszakban benne bujkál a természettel együtt lélegző, természetimádó, s a vadászat révén is inkább az állatvilágot minden ízében megismerni vágyó, szinte vele azonosulni, egybeolvadni kívánó alkotó ember ama önismerete, amiért nem sajnáltatja önmagát, sőt, mintha egy kicsit megmosolyogná saját lényegét:

Bolond ember újra bolyong

rég elhagyott utakon,

okos ember nem keresi,

hol tűnt el a régi nyom…

Nem titok, hogy Fekete István szerette a nőket, s ez az egyáltalán nem kárhoztatandó jellemvonása sejlik elő az Országúton című életkorszerű költeményéből. Öreg bricskával döcögve az úton egy autó suhant el mellette, benne egy asszony, virággal az ölében (lásd termékenységmotívum és Szt. Erzsébet legendája…), s a szerzőben, érthetően, a következő kérdés fogalmazódik meg:

Én pedig arra gondoltam:

Milyen szép, és vajon boldog-e?

A Kopár és erdő című művében megdöbbentő tömörséggel érzékelteti az ország romlását, majd a záró strófában reménykedését abban, hogy a természettel azonosulni tudó ember mégis, mindenek felett, bármely körülmények közepette meglelheti szabadságát. Helyenként (alkalmi verseihez hasonlóan) ugyan kissé tézis-szerű, didaktikus megfogalmazású ez a vers, ám mély humánum, természet- és embertisztelet sugárzik a sorokból. Íme a második versszak kétségbeesett hangulatot tükröző sorai:

Halott ország ez éjjel-nappal,

erdőtlen, tikkadt, kopár határ,

tavasza meddő, ősze sivár,

fulladt csendjében hallgat a nyár,

halott ég alatt halott határ.

A halott és a határ szó ismételt használata , a tömör, csupasz szószerkezetek Adyhoz hasonlítható erővel hatnak ránk, hogy aztán a záró strófa majdnem idillikus (már-már sémákba hajló) módon oldja fel ezt a komor látomást:

Titkos, mély völgyén dús forrás buggyan,

Tavasza illat és ősze mámor.

Telében munka, öröm és álom,

nyarában szabad ember a vándor,

erdő az otthon, erdő a sátor.

Fekete István hátrahagyott versei közül a Búcsú című hittel teli testámentumnak tekinthető. Aki élete alkonyához közeledve így tud bizakodni az elmúláson győzedelmeskedő örökkévalóságon, megérdemelheti, hogy méltán klasszikussá vált regényei mellett a vers érzékeny művelőjeként is tisztelegjünk előtte:

Elmegy lassan a berek, az erdő,

El a nádas, a tél, meg a nyár,

A hegy, a völgy, a nappal s az éjjel,

A szememlátta egész határ.

*

Elmegy? De talán mégsem egészen.

Meglátom tán az örök vízen,

Hiszen a Szépség: maga az Isten

Lelkemben ott lesz, hiszem, hiszem!

Az enyészetről ekként elmélkedni bizonyosan a Mindenható Végtelennek is tetsző himnikus fohász.

Hiszem, hogy Néki megadatott a beteljesedés.

Töredékek
Fekete István levélhagyatékából és írásaiból
(szerk.Gáspár János)

AJÁNLÁS

Életemben csak nagyon kevés emberben csalódtam s talán ezért jó emberismerőnek tartom magam. Vannak emberek, akikben a megismerkedés után néhány perccel már teljes bizalmam van. Gáspár János tanár úr azon meglehetősen ritka emberek közé tartozik, akikben fenntartás nélkül megbízom.

Amennyiben nincs meg a maximális bizalmam emberi és szakmai integritásában, négy éve nem tudtam volna átadni neki Édesapám közel fél évszázados privát levelezését. Megvallom, hogy én szándékoztam megjelentetni ezt az érdekes levelezést. Átrostálva, sterilizálva és az iránta érzett örökéletű hálám és szeretetem miatt idealizálva, vagyis a legelőnyösebb beállításba mutattam volna be Őt. A szakmai hitelesség szempontjából kötelező objektivitásnak valószínűleg még a látszatát is elkerültem volna, amennyiben én adom ki és szerkesztem az említett levelezés kötetét.

Nagy szerencse tehát, hogy Gáspár János tanár úr (talán megsejtve, hogy milyen objektivitást messze elkerülő) terveim vannak, felajánlotta a közlendő levelek kiválogatásának fáradságos munkáját. Hogy a szerkesztői munkát milyen remekül oldotta meg, azt a 2000-ben kiadott Töredékek... című munkájának sikere ékesen igazolja.

Gáspár János kiválóan képzett irodalomtörténész, aki komoly irodalomkutató múlttal rendelkezik. Ennek a „Töredékek a kuckóból - Fekete István sorsai” című értékes és alapos munkájával is bizonyítékát adta. Szaktudását és elkötelezettségét igazolja az a nehéz és sok órát igénylő munka, mellyel Fekete István családfájának német, francia, lengyel stb. gyökerét és oldalágait felkutatta. Rendkívül értékes és fáradságos kutató munkájával nemcsak Fekete István közvetlen családjának és olvasóinak tett nagy szolgálatot Gáspár János, hanem az egyetemes magyar irodalomtörténelemnek is.

A kiváló irodalomtörténész érdeme és munkájának külön értéke az objektivitás. Vagyis az, hogy bár Fekete István írói tehetségét és jelentőségét rendkívül nagyra tartja, mégis mértéktartó tudott maradni. Ami pedig sok irodalomtörténészre nem kimondottan jellemző. Ez pedig gyakran azt eredményezi, hogy egyes írókról, költőkről és más közismert személyekről teljesen valótlan " tények " kerülnek a köztudatba. és lesznek évszázadokon keresztül ismételve. Gáspár János kiváló és értékes tanulmányában sem mint embert, sem mint írót nem idealizálta Fekete Istvánt, amit pedig könnyen megtehetett volna. O azonban objektíven és csakis a tényekre támaszkodva mutatta be Fekete Istvánt. Ezért pedig messzemenő köszönetet és elismerést érdemel úgy a magyar irodalom szakértőitől, mint Fekete István olvasóitól és tisztelőitől.

Ifjabb Fekete István

Chicago-Budapest, 2002. augusztus 14.

..."Kisgyerekkoromban Ajkán laktunk, ahol Édesapám, mint egy nagybirtok gazdasági főintézője dolgozott. Ekkor már sikeres író volt, aki könyveivel gazdatiszti jövedelmének többszörösét kereste, - de a földtől és embereitől csak nagyon nehezen tudott megválni.
Amikor valamelyik távoli majorban volt dolga - különösen a vakációm alatt- gyakran elvitt magával. Az út alatt gyermekkoráról mesélt, vagy a vidék növényzetéről, madár és állatvilágáról magyarázott. Egyik alkalommal -ami olyan tisztán él bennem, mintha filmet néznék-, mikor bekanyarodtunk az egyik majorba, nekem szívdermesztő kép tárult elénk. Az egyik épület ajtajában meztelen felsőtestű béreslegény állt, hosszúnyelű baltával a kezében. A hatalmas termetű legény bal karján véres kötés volt. Két feltűzött szuronyú csendőr közeledett feléje, akiknek a kerékpárja a ház falához volt döntve."...

Fekete István: Napló - Hajnalodik
(szerk. Gáspár János)

USZÁLYNAPLÓ

( MEGTALÁLT RÉSZLETEK)

Mohács után (de hiszen mindig „Mohács után” vagyunk) 1950. október 16-án a 7301. sz. uszály fedélzetén.

Egyszóval ez itt a Duna és ez itt az uszály. Talán egy órája kísérem ezt az uszályt, ámbár nem kísérem, hanem ülök rajta, de járkálhatnék is rajta, ha úgy tetszik.

És „faljuk” a kilométereket.

Óránként 3 (három) kilométer, és ez a sebesség legalábbis meggondolt. Semmi kapkodás. Kísérem az uszályt, azaz a napraforgót, amely az uszályban tartózkodik.

Én tehát hivatalosan uszálykísérő vagyok, vagy mondjuk – napraforgómag-kísérő. Ez szép, hosszú szó.

Hátam mögött jelen pillanatban – háp-háp-háp, egy öreg gácsér szólalt meg, azaz üdvözölt, amit el is várok. Ahogy odanézek, tizenhárom vadliba szállt el a kacsák felett – lehetek vagy százan a kacsák, és szintén legágogtak. Nincs itt semmi hiba! Az előbb egy kárókatona repült az uszály mellett, és két hosszút sercintett, de egy kárókatonánál nem is vár az ember semmi tisztességet.

De gyerünk az uszályra, ahol semmi sem történik, mert az áru jó, és remélem, jó is marad. Az uszályon rajtam kívül a kormányos van, felesége és egy matróz, s ezek valamennyien, úgy látom, rendes emberek. Az asszony végignézett, és bólintott a férjének, hogy velük eszem és kész. Bár, amikor végignézett, mintha külsőmet kissé aggályosnak találta volna. Nem csodálom.

Az asszony és a matróz nem tud magyarul, a kormányos – keveset. Azt, hogy a kosztolást hogyan gondolják – nem tudom, mert én fizetni – lehetőleg – keveset akarok.

A táj csodás!

Az idő fenséges!

Ragyog az öreg Duna, s az ősz öreg szája végigcsókolta már a partokat.

Tulajdonképpen ez nem hajózás – azt hiszem, azért küldtek ide -, nincsenek hajózási érzéseim, hiszen alig mozdulunk, mintha egy úszó szigeten ülnék, pláne így, hogy két uszály egymás mellé van fogva és össze is érnek.

Hogy hol vagyunk – nem tudom, de nem is érdekel. Hogy hányadika van, csak onnét tudom, hogy pénteken 13-a volt és előtte lakbérfizetés…, és hogy hány óra van – mit tudom én? Lehet 1, lehet 2 és 3 is.

Nem fontos. Árnyékom kb. fél kettőt mutat, de mi az árnyék? Semmi! És mi az idő? Semmi! Mit csinálok én? ÁRNYÉKOT az Időben. Semmiben semmit. Mit is tehetne egy uszálykísérő „Mohács után”?

A szomszéd uszályon nagymosás volt, most fejeződött be, s a kormányosné tereget. Három kisgyereke körülötte játszik. Nem hallottam még egyszer se, hogy figyelmeztette volna:

- Ne menjetek a korláthoz!

Már csak azért se, mert korlát – nincsen. Kétcentis pereme van, s ha a gyerek beleesik, alighanem baj van. De ezek nem esnek bele! Úgy látszik, beleeshetetlenek… Ez nekik a föld, és a földről leesni nem lehet.

Megfőztem a kávémat, és természetesen megkínáltam házigazdáimat.

- Príma! Turk kafé! – mondta az asszony.

- Originál! – mondta a férfi, majd hozzátette, hogy ő a rakiát jobban szereti.

Príma és originál.

A világ egyetlen népe sem csinált nagy dolgot belőle, és átvette a latin és görög szavakat, csak mi „csináltunk” magyar szavakat.

Milyen felszínes játék!

Balról egy falu – épületei után sváb; az uszály cseh. A személyzet szlovák, az áru és a finánc – magyar…

(Gondoljon mindenki, amit akar.)

Házigazdámról egyelőre nem tudok mit gondolni. Amikor feljöttem az uszályra, mondtam, hogy szeretnék feketét főzni, ha majd lesz tűz, mert éppen sparherdpucolás volt.

Félóra múlva a kormányos jött, hogy legyek szíves meginni a „kávét”. Szóval félreértettek, és a kormányosné megcsinálta nekem a kávét. Persze, pótkávéból – ami nem lényeges -, de megcsinálta egy vadidegen embernek, nem tudom én, minek a reményében. Hogy mennyi ebben az emberség, majd elválik. Szeretném hinni, hogy sok.

Gáspár János: Fekete István Ajkai képeskönyve

..."ÉS MEGTALÁLTAM ÖNMAGAM."

Ezt a befejező mondatot Feketénél több helyütt is lehet olvasni. Igaz azonban az, hogy nem ez a leggyakrabban idézett befejezés tőle, hanem az, hogy "-..és megtaláltam a Hazámat." A kérdés, hogy mikor és mekkora különbség van a két vallomás között, akkor és ott derül ki, amikor arra gondolunk, hogy Flaubert Bovarynéját olvasva azonnal eszünkbe jut a Flaubert-i mondás: "Bováryné én vagyok", vagy másként. "én vagyok Bováryné".

ÁLLATNEVEK

„Állatfajok szerinti csoportosítás”

Kutyanevek (43): Bagó, Basa, Berci, Betyár, Bikfic, Bob, Bodri, Bogáncs, Borzas, Cipo, Csibor, Csikasz, Csimbók, Csipet, Csetnik, Csufi, Csutak, Dáma, Fecske, Föcske, Fickó, Finánc, Jakab, Káró, Kurra, Labanc, Lupi, Mackó, Maros, Mérges, Miska, Morzsa, Muki, Nóra, Pagát, Peták, Pici, Sajó, Szidike, Szikra, Treff, Tücsök, Uccu, Vahur

Lónevek (24): Betyár, Bogár, Böske, Bubi, Csillag, Deres, Embrió, Elemér, Fergeteg, Fokos, Hóka, Holló, Kapitány, Kati, Manci, Marcsa, Miska, Rigó, Ruca, Sári, Sárkány, Sármány, Szeles, Szellő

Rókanevek (15): Bark, Csalavér, Csele, Iny, Kag, Karak, Panna, Ravasz, Ravaszdi, Ravaszdy Ravasz Elek, Róka Elek, Róka Gyuri, Sut, Vörös, Vuk

Szarvasmarhanevek (8): Bimbó, Csákó, Duhaj, Fáni, Julcsa, Mú, Vica, Zsivány

Bagolynevek (6): Csuvik Aladár,Hú, Professzor úr, Tanár úr, Tanti, Uhu

Macskanevek (6): Cilike, Juci, Mici, Mirci, Náci, Nyau

Nyúlnevek (6): Kalán, Kanalas Ágoston, Kanalas Boriska, Kanalas Gusztáv, Kanalas Őrvezető, Nyusziné Kalán Eleonóra

Farkasnevek (4): Nyu (népe), Ordas Csikasz, Talpas, Vak Toportyán

Fecskenevek (4): Cse, Csi, Ri, Vit

Házi tyúk nevei (4): Fészkes Annamária, Gyuri Kata, Kurri

Szamárnevek (4): Csámpás, Lajos, Teofil, Zsuzsi

Varjúnevek (4): János, Oszkár, Rá, Tóró

Gólyanevek (3): Bába, Kele, Vé

Medvenevek (3): Dorottya, Dörmögo Dömötör, Ede

Oroszlánnevek (3): Szultán, Szimba, ja Uleja, Szimba Msenzi

Sólyomnevek (3): Karr, Kerecsen, Suó

Báránynevek (2): Bee (népe), Tódor

Egérnevek (2): Cin (népe), Ci-nyi

Hollónevek (2): Kró, Uzsárdi Mihály (Miska)

Nyusztnevek (2): Muki, Pepi

Őznevek (2): Őz Egon, Őzy Egon

Rigónevek (2): Füstös, Mari

Sasnevek (2): Harat, Ráró

Szajkónevek (2): Matyi, Mátyás

Szarkanevek (2): Szarka Ákos, Tecs

Vaddisznó-és sertésnév (2): Csám, Kocáriné Koca

Béka: Unka

Borz: Brozovics Borz

Cinke: Citér

Denevér: Csisz (népe)

Fácán: Kakat

Galamb: Bruku

Gébics: Csett

Gém: Parpu

Gyík: Csusz

Harkály: Küllo

Héja: Killi

Karvaly: Nerr

Kígyó: Szi

Lepke: Pille

Légy: Zú

Leopárd: Dzsin

Majom: Pipincs

Menyét: Csirik

Ölyv: Kio

Papagáj: Elemér

Patkány: Kiz

Poszáta: Csilli (-ék)

Sün: Szú

Szarvas: Szarvas Menyhért

Ürge: Pi

Vadkacsa: Tás

Vadliba: Gege (népe)

Veréb: Csuri

Vércse: Kiri

Vidra: Lutra

Fekete Istvánról - Fekete Istvántól
A szálak nem szakadnak el soha-soha

Fekete Istvánné: Férjem emlékezete

"Sashegyi lakásunkban lakva legnagyobb élménye az volt, mikor a kerítésen túli fenyvesben egy kis vadnyulat pillantott meg. Akkor felsóhajtott és azt mondta: "Nézze, nézze! Remélem, én is meg fogok itt szokni." De a várost soha nem szokta meg. Nagyobb munkáit ezután is vidéken írta, sokat járt Nagymarosra Kittihez (ahogy maguk között hívták Kittenbergert). Az ő dolgozószobájában írta később az egykori barát életéről szóló könyvét is. "

Tanulmányok Fekete Istvánról

"Azok az irodalmi értékek, amelyek korábbi, kisebb írásaiban megmutatkoztak, A koppányi agában teljes terjedelmükben, széles skálán bontakoztak ki. A hiteles korrajz, (az író hosszas előtanulmányokat végzett országos könyvtárakban és levéltárakban a mű megírásához) a kitűnő jellemábrázolás, a cselekmény fordulatos szövése, az ízes magyar nyelv ettől kezdve mintegy védjegyei lesznek Fekete István regényeinek."

Horváth Tibor középiskolai tanár

Balangó és egyebek
Válogatás Fekete István kiadatlan kézirataiból

Köszönésnek szánt sorok…

A Chicagóban élő ifj. Fekete István (nővére, soror Fekete Edith egyetértésével) az 1998. aug. 11-én keltezett, hozzám intézett levelében az alábbiakat írta (idézetek-részletek):

„…A levelek sorsát kizárólag Te döntöd el! Ezeket mint barátra bíztam Rád, akiben 100%-ig megbízom. …tehát a levelek sorsa szakember kezében van, amiért én messzemenő hálával tartozom.

…ennek az anyagnak egy helyen kell maradni! … én csak annyit tudok kérni Tőled, ha véletlenül találnál olyan levelet, okmányt stb., melyek kimondottan göllei, dombóvári jellegűek (Apai Nagyapám Dombóváron született, és a Család sok tagja élt ott), add át… -- ennek eldöntése kizárólag Tőled függ, és én is csak kérni tudom Tőled ezt a dolgot.

… a levelek a Te tulajdonodat képezik. A sorsukról tehát Te döntesz, én csak kérhetek Tőled, ha erre esetleg sor kerül. Mint a göllei, dombóvári levelekkel, iratokkal kapcsolatos kérésem ...

Ifj. Fekete István s. k.”

Az átadott, a kapott anyagot, a legnemesebb szándékkal hagyatéknak tekintettem. Talán szerénytelenség nélküli joggal, hiszen ifj. Fekete István, személyes találkozásunkkor azzal egészítette ki levelét, hogy ezzel a tettével csupán Édesanyja kívánságát teljesíti, akinek határozott kérése volt, hogy az anyag Ajkára kerüljön, mert, miként mondta: „az ajkaiak voltak az elsők az országban, akik férjem örökségét ápolták”.

Ebből a hagyatékból, kutatásom első időszakából született az első olyan kötetünk, amelynek anyaga Fekete István életébe engedett bepillantást. Ez volt a TÖREDÉKEK, amely 2000-ben jelent meg. Ifj. Fekete István kérése volt, hogy az anyagból legalább száz levelet adjunk közre, ezzel köszönjük meg az ajándékot.

A kötet tehát száz levelet és néhány fontos tanulmányt tartalmazott.

Későbbi kiadványaink azonban nemcsak leveleket tartalmaztak. A Társaság kiadásában látott napvilágot Fekete István: Aranymálinkó c. verses kötete, az író életét tartalmazó (de nem életrajz!) Fekete István sorsai c. dokumentum gyűjtemény, s kötetben mi jelentettük meg elsőként az író NAPLÓ-ját, valamint az 1941-ben sikeres, egyetlen bemutatott Fekete-drámát, aminek HAJNALODIK a címe.

2004-ben került tagjainkhoz a FEKETE ISTVÁN AJKAI KÉPESKÖNYVE, amelyben dokumentumok olvashatók, és azokból a művekből részletek, amelyek keletkezésüket tekintve kifejezetten Ajkához köthetők. Elképzelésem az volt, hogy az Olvasónak, a pedagógusoknak könnyebbé tegyem az író élete egy korszakában való eligazodást, s a szemelvényekkel könnyítsek a tanórákon bemutatni Fekete Istvánt.

Maradtak (és ideiglenesen még maradnak) azonban olyan írások is, amiket valóban írói (vagy akár ideológiai) töredékeknek lehet nevezni. Zsengék, kísérletek (Tavasz), befejezetlen írások (l. Balangó), vagy mind a mai napig aktuális szakmai írások (az UHU-zásról), amik kötetben nem jelentek meg.

A szarvasi arborétum történetének több változata maradt fenn. Fekete István egyik (íróilag eltiltott) korszakának remek igazolása a rendkívüli pontosságra való törekvés egyaránt tekintve szakmai és szépírói gondosságot. Érdemes lenne ezeket egy kötetben is megjelentetni. Tanulmányozható lehetne Fekete: a tudós, Fekete: a történész, akinek semmiféle feltételezett miszticizmushoz nincs semmi köze.

A hagyaték gazdag anyaga azonban lehetőséget teremt arra, hogy a természetet a legtisztább magyar nyelven megírók, bemutatók egyike: Fekete István írásaiból vagy éppen családi levelezéséből további ismereteket gyűjthessünk: kutatók és olvasók egyaránt.

A hagyaték mostani kötetének társszerkesztője Horváth Tibor, a Társaság 2005-tol megválasztott elnöke. Útjára indítja Fekete István ismeretlen írásait, lehetőséget teremtve arra, hogy a jövőben, immár leendő önálló kutatásainak gyümölcseként is, újabb, gazdag anyagot tartalmazó kötetekkel lepje meg az Olvasót, Tagtársainkat.

Ifj. Fekete István személyes hangú levélrészletének közlése talán kíván némi magyarázatot. Ezekkel a sorokkal kezdtem azt a levelemet, amiben Schwartz Béla polgármester urat értesítettem, hogy a tulajdonomban levő hagyatékot felajánlom a Városi Múzeumnak. Szándékommal ifj. Fekete István is egyetértett. A szerződés megkötése után immár megkezdődött a hagyaték leltári rendezése, majd ezt követi a nyilvános kutatásra kész anyag elektronikus rögzítése is.

Köszönöm Fekete Istvánné Edithkének szép és megvalósult szándékát. Köszönöm az Ajkán született két Fekete-gyermeknek (velem egykorú), kortársaimnak, hogy teljesítették Édesanyjuk végakaratát, s lehetőséget adtak arra, hogy folytathattam, a korán elhunyt Giay Frigyessel az emlékek gyűjtését és elnökségi társaimtól támogatva Fekete István sorsainak feltárását, le nem zárható életművének bemutatását.

Köszönöm soror dr. Fekete Edithnek egyetértő hozzájárulását a hagyaték sorsának alakulásához.

Köszönöm ifj. Fekete Istvánnak, hogy munkáimban, amik alapjai lettek a szépen megindult és fejlődő Fekete-kutatásnak, oly sokat és gyakran segített. S köszönöm, hogy szüleiről szóló munkáiban elismeréssel tájékoztatja olvasóit kutatásaimról és a megjelentetett dokumentumokról.

És köszönöm Ajka város önkormányzata képviselő-testületének, hogy egyöntetű szavazással fogadták el felajánlásomat a hagyaték sorsára. Tisztelettel bízom abban, hogy a város mindenkori vezetősége és a hagyaték gondozói megvalósítható emberi szeretettel ápolják mindazt, ami szellemi értelemben egyik öröksége annak, ami Ajkát, a hajdani falucskát, a mostani várost Európában tartja.

Mindenkori utódomnak, Fekete minden kutatójának és folyamatos kutatójának kívánok eredményes munkát, sok sikert,

Tagtársaimnak, az Olvasónak pedig sok új élményt mostani és majdani „felfedezéseinkhez”.

Gáspár János

Fekete István és Ilona...
(Egy rövid korszak levelei)

LEVÉL AZ OLVASÓHOZ

A levél: „távollevő személyhez intézett, a beszélgetést helyettesítő írásbeli közlés. Értékét az adja meg, hogy írójának lelkivilágát közvetlen formában feltáró emberi dokumentum…” (Magyar irodalmi lexikon L – R kötet; 40. old. – Akadémiai Kiadó 1965.)

1959 és 1963.

Két dátum, közel hatvan levél, és nem tudni, mennyi telefonos beszélgetés illeszthető össze a családi hagyatéknak abból a részéből, amelyik írásban megmaradt, vagy a másik részből, amelyik Ajkára került.

Két dátum, és mindössze négy év, amennyit megismerhetünk két testvér egymástól való lelki és fizikai eltávolodásáról, a sokáig külföldön élő húg honvágyáról, hazaszeretetéről, a családi kapcsolat hiányáról, az egymásra találásról, s minden bizonnyal az egymás megtartásáról is. Nagyon hiányos történet ez, miként nagyon hiányos, vagy éppen szemérmességből eltitkolt történet a Fekete-család története is. Igaz, az utolsó évek termései (Gáspár János szerkesztésében: Töredékek Fekete István levélhagyatékából, Tanulmányok, Napló, Fekete István sorsai, Fekete István ajkai képeskönyve; Ifj. Fekete István: Fekete István az Édesapám volt – 2004. Móra F. KK. - Ifj. Fekete István: Fekete Istvánra emlékezve -–2005. Móra F. KK. – Sánta Gábor: Tanulmányok 1. 2003. Pro Pannonia, Pécs, - Sánta Gábor: Tanulmányok 2. 2005. Pro Pannonia, Pécs) segíthettek a család sorsának megismerésében, ám mégis csak annyira, amennyire a család, vagy éppen a rendelkezésre álló dokumentum-gyűjtemény ezt „megengedte".

A közelmúltban véletlenül került a kezembe ifjabb Plinius (o számolt be a Vezúv 79-es kitöréséről) levelezésének egyik kötete, s akaratlan gondolattársítással is folytattam a sort Cicero, Seneca, Petrarca, Mariana Alcoforado (a Portugál Apácaként emlegetett, vélhetően ismeretlen szerző), Mme Sévigné, Babits, Kosztolányi és a többiek ismert levelezésével. S megvallom, az első és második olvasás után, majd a szerkesztés közben is, kissé tétován néztem ezeket a szenvedélyes, de mégis realista sorokat. És felmerült bennem a filológiai kérdés, hogy a történész (és kiválóan pletykálkodó) Plinius, majd Fekete István és húga, Ilona megmaradt néhány levele között mennyi emberi különbséget tudnék fölfedezni. A föl se tett kérdésre nem is tudnék válaszolni. Azt azonban megállapíthatom, hogy ez az időben is kettős térhatású levelezés, amely közel áll a levélregény műfajához, most kissé tiltott gyümölcsként hull az olvasó ölébe. Erre utalnak a „kihagyott szövegrészek” jelzésű betoldások, valamint erre utalhatnak az általam elhagyott, de a leendő kutatók előtt nem eltitkolt idegen nyelvű szerződések is, amikről a levelezésben oly gyakori szó esik.

Plinius és a két Fekete-testvér?

Igen. Történelem ez és magánszenvedély, emberi sorsokra való utalás és ezeknek ismeretlenségbe való hullása, hit és világnézet, akarás és csalódások megemlegetése, és minden más, ami annyira emberi, találkoznak itt egymással, és vonulnak be saját történelmünkbe, akár magánéletünkbe is, nem törődve 2000 év távolságával.

A levelezés olvasása és a szerkesztés közben jutott eszembe az is, hogy oly gyakran, szinte szólásként emlegetik az alapmondatot: szép az, ami érdek nélkül tetszik. A levelek olvasása közben nekem azonban Immanuel Kant teljes mondatára van szükségem, és ezt az élményt megosztom a Tisztelt Olvasóval is:

„A szép az, ami nem érzetek és nem is fogalom révén, hanem szubjektív szükségszerűséggel, közvetlenül és általánosan és érdek nélkül tetszik.”

Nekem így tetszenek ezek a levelek, és ezzel a szubjektív szükségszerűséggel fogadtam szívembe a két ember ezernyi színű vallomását.

S így talán érthetővé és elfogadhatóvá válik az is, hogy miért van bátorságom Pliniust és a két Fekete-testvért egymás mellé állítani. Magukról írnak, és alig róluk szól a történet. Sokkal inkább egy történelmi korszakról, amelyről mind kevesebbet tudunk. És azonnal felötlik a kérdés: mit tudunk Fekete Ilonáról?

Fekete Árpád és Sipos Anna gyermekei közül István az első. A második és harmadik gyermek (Antal és Erzsébet) mindössze születésük következő évét érték meg, s a negyedik gyermek volt Ilona, aki szintén Göllében született: 1904. május 18-án, és 1977. május 6-án hunyt el hazájában, Budapesten. Sírja a Farkasréti temetőben, mintegy 25-30 méterre van a Göllében 2005-ben újratemetett és szeretett István bátyjáétól. És hozzá hasonlóan a Farkasréti temetőben nyugszik két húga (Katalin és Anna) is. Hetedik testvére (Etelka Borbála) Kaposvárott született 1913-ban, és mindössze öt hetet élt meg.

Ennyit tudunk Fekete Ilonáról. És annyit, amennyit a kötetnyi levélből megtudhatunk. És annyit, amennyivel saját világképünk, történelmi ismereteink és emberi fantáziánk gazdagításával ki tudjuk egészíteni ezt a rövid történetet.

És olvasás közben megbizonyosodhatunk arról, hogy miért irodalmi dokumentum a levél.

Jó olvasást és szép élményt kíván:

Gáspár János

Fekete Anna és Fekete Katalin levelei

Ajánló

A Fekete István hagyaték gondozójának, Gáspár Jánosnak új könyvét ajánlom elsősorban a Fekete-rajongóknak elolvasásra. Nem véletlen, hogy ifj. Fekete István, a nagy író szintén szépíró fia, Gáspár Jánosnak adta át a családi relikviákat, köztük a leveleket. A rendkívül sok éves munka elismeréseként 2007. januárjában elsőként Gáspár Jánosnak ítélték a Fekete István Irodalmi Díjat.

Fekete Istvánnak három leánytestvére élte meg a felnőtt kort ( öccse és két lánytestvére kisgyermekként haltak meg, és ott nyugszanak a göllei temetőben); Ilona, aki hosszú ideig Németországban élt, Katalin, aki katonatiszt férjével 1944 őszén emigrált, és éltek Londonban, Kanadában, majd az Egyesült államokban, valamint Anna, aki haláláig dr. Vertse Albert, a Madártani Intézet tudós ornitológusának volt a mindig kitartó-segítő felesége.

Ilona és fivére, István, 1959 és 1963 között egymásnak küldött leveleit Gáspár János már megjelentette az irodalmi társaság kiadásában. Fekete Ilona Németországban sikeres szakács-könyveket írt, sőt egyik műve a Frankfurti Könyvvásáron első díjat nyert, igazolva írói tehetségét.

István és a honvágytól égő Ilona ellentmondásos lelki kapcsolata szinte regényszerűen bontakozik ki ebben a könyvben.

Gáspár János új könyvében Fekete Anna és férje, dr. Vertse Albert, valamint Fekete Katalin és férje, Saád Ferenc az íróhoz, és feleségéhez, a beszélni tanuló piciny gyermekkorától Bibócskának becézett Piller Edith-hez írt levelek találhatók gondos szerkesztésben.

Míg az „Ilona-könyv” négy évet, ez a könyv négy évtizedet ölel át: a 30-as évek végétől a 60-as évek végéig. Az olvasó nemcsak a családról, hanem azokról a nehéz történelmi korszakokról is képet kap, amelyekben a Fekete testvérek éltek. (A külföldön letelepedett Ilonát és Katalint, férjével együtt, hazatérésük után a farkasréti temetőben, Budán helyezték örök nyugalomra, csakúgy, mint a fővárosban élt Annát és férjét, meglehetősen közel fivérükhöz.)

A levelekben az író apácahivatást választó lányát, Edithet becenevén Tupinak, Tupikának, testvérét, Istvánt, Öcsiként emlegetik (mindketten Ajkán születtek). Edith Ausztriában, a svájci határ közelében apácakolostor nyugdíjas főnöknőjeként, öccse Chicagóban él. Ifj. Fekete Istvánnak, a szintén neves írónak számos könyve jelent meg Magyarországon, köztük a „Fekete István az Édesapám volt…” című. Ebben döbbenetes őszinteséggel ír szülei boldognak nem nevezhető kapcsolatáról.

Érdekes, hogy Anna jóval kevesebb levelet írt bátyjának, mint az o férje, Vertse Albert, aki szerette, és nagyra tartotta sógora szépirodalmi műveit, állatregényeit. Dr. Vertse Albert maga is tudományos szakkönyveket írt, melyek négy-öt kiadást is megértek, és napjainkban is keresett művek. Közismertek az Erdő-mező madarai, a Madár-védelem, mesterséges madártelepítés c. munkái.

Katalin férjének, Saád Ferencnek is voltak irodalmi ambíciói - derül ki a levelekből .A 30-as években a Honvéd Tiszti Vívóklub jeles személyisége volt, s a Honvédelem c. tankönyv egyik szerzője, Az 1944-ben megjelent műve: „A háború erkölcsi hatása és az ifjúság” inkább érdekes, mint hatásos volt a hadak útjának végén. Egyébként öt nyelven beszélt, amit az emigrációban, a németországi menekült-táborokban, Londonban, Amerikában jól hasznosított. Volt portás, és volt egyetemi tanár, felesége szakácsnő és jeles gyermeknevelőnő, és leveleikből a küzdelmes, honvággyal teli emigrációs lét minden örömére és nyomorúságára fény derül. Katalin, jóval a nyugdíj korhatáron túl is vállalt szakácsnői munkát Greenville üdülőjében, és nevelőnői állást az Erie-i Villa Maria nevű leánykollégiumban.

A Gáspár János által írt, szerkesztett Fekete Istvánról szóló könyvek már eddig is forrásértékűnek bizonyultak mind a Sánta Gábor és a Lazi Kiadó által megjelentetett és szépen gondozott értékes, hiánypótló tanulmányok szerzői számára.

Az irodalmi társaság által kiadott kötetek jóvoltából, segítségével, ha valaki hajlandó lenne, családregényt is írhatna minden idők egyik leg-sikeresebb és legjelentősebb magyar írójáról, családjáról és környezetéről.

Veszprém, 2007. szeptember 26-án

Horváthy György

alapító tag

Őszinte szóval
Kaleidoszkóp Fekete Istvánról

Előszó gyanánt

Kelj fel, és járj!

Talán a téli bezártság volt az oka, hogy az első igazi tavaszi napon motorra ültem és szinte belerobbantam az újjászülető szabadságba. Mámorító érzés volt, ahogy fogytak a kilométerek, és a vakító nap ellensugaraiban nem vettem észre az elém kanyarodó teherautót… Az utolsó pillanatban kétségbeesetten fékeztem, de már késő volt.

Rövid korházi vizsgálat következett. Szerencsére semmi komoly, csak a térdem…

Többszörösére dagadt, mozdítani sem bírtam. Hosszan tekergő rögzítőkötés került rá és előírták a gyógymódot: fekvés, fekvés! Ez valóságos ítéletként hangzott. Vizsgák előtt álltam, de könyvtárba járni, tanulni, utazni ebben az állapotban… Talán egy elvesztegetett évembe fog kerülni ez a sérülés… Ráadásul édesanyám éppen betegeskedett, neki is szüksége lesz segítségre. De ilyen állapotban? Mindezt otthon fekve, bepólyált lábbal, mozgáskorlátozottan gondoltam végig.

Egy baleset midig rosszkor jön. De úgy éreztem, ez a legrosszabbkor következett be. Nem láttam megoldást, bármennyit tűnődtem.

Hogy eltereljem a gondolataimat a hiába való tépelődésről, valami olvasnivaló után néztem. Olvasni legalább fekve is lehet. Gondoltam, más baja talán eltereli a figyelmet a sajátoméról. Így akadt a kezembe Fekete István Éjfél után című elbeszélése.

Már a címe sokatmondó volt: az éjszaka legsötétebb időszakát idézte. És valóban, nem csalódtam. Az első oldalak igazolták elképzelésemet: egy rokkant, félkarú katona tartott hazafelé a háború után, kiégett harckocsik és romba dőlt falvak közt. Kis batyuján kívül csak sebesülése kínzó emlékét és a kórházszagot hurcolta magával.

Belemélyedtem az olvasásba, úgy éreztem, társra találtam a bajban. Olyan társra, aki maga is vigasztalásra szorulna, talán jobban, mint én. Annak az embernek, (a könyvbélinek) végképp nem volt senkije, semmije. Ám néhány oldal után döbbenten vettem észre: cserbenhagytak! A katona, akinek még ép teste sem maradt meg, csak egy kóborló kutya szegődött társául, rokkantan és kilátástalan helyzetben elkezdte építeni a jövőjét! Sokan bolondnak nézték, amikor földet igényelt, de o, ép keze munkától sajgó fájdalmát a reménnyel és hittel gyógyítva otthont, családot teremtett magának.

Letettem a könyvet és hosszasan néztem bepólyált lábamat. Hát így is lehet? A történet kétszeresen is igaznak tűnt. Egyrészt, mert olyan valóságos volt, hogy akár meg is történhetett, másrészt, mert valami újat mutatott, valami igazán emberit: örök reményt. Az a katona sokkal mélyebbre süllyedt sorsában, mint én. Mégis felállt!

Én is megpróbáltam felállni, igazából… A rögzítőkötés jól tartott. Merev térddel ugyan, de sikerült néhány sántikáló lépést tennem. Aztán még többször is próbálkoztam. Fárasztó volt, de azért ment. És tulajdonképpen van még némi idom a vizsgákig… és… mintha… nem is fájna olyan nagyon… Valami kis remény kezdett éledezni bennem.

Másnap pedig bementem a kórházba meglátogatni édesanyámat.

A fenti írás több mint másfél évtizede, megtörtént események alapján keletkezett, mégsem veszített semmit időszerűségéből. Nem veszíthetett, mert Fekete István műveiből merített útmutatás ma ugyanúgy aktuális, mint korábban volt, és az is marad mindaddig, míg műveit bárhol is olvassák.

Soraiból minden korban erőt meríthetünk, gondolatisága örök érvényű. Olyanok ezek a sorok, mint a halkan fátyolozó vízesés: nem zúgnak, nem dübörögnek, lágy omlásukkal mégis magukban hordozzák az egész Teremtés múlhatatlan szépségét, örömét. Bár az írások időrendben követik egymást, mégsem egyfajta életrajz vagy írói pályakép ez a kötet. Műfajilag sem egységes, hisz riport, újsághír, megemlékezés és emlékirat, tanulmány és kritika egyaránt szerepel benne. Sokkal inkább (ahogy az alcímben is jeleztem) kaleidoszkóp ez a könyv, amely talán épp sokszínűségével segít kiteljesíteni, vagy épp megalkotni a Fekete Istvánról alkotott képet. Mélyebben megismerhetjük az Embert, és az Írót, aki a magyar irodalomban kiemelkedőt és egyedülállót alkotott.

Bízom benne, hogy ez a gyűjtemény sokakat hozzásegít, hogy a fent vázolt célt elérjék, és tudják követni saját életükben is a Fekete István-i életelveket.

Horváth Tibor

Fekete István
Dr. Kovács István
filmforgatókönyv

A kötetet

FEKETE ISTVÁN SZÜLETÉSÉNEK 110.,
HALÁLÁNAK 40. ÉVÉBEN

adta ki a

"FEKETE ISTVÁN IRODALMI TÁRSASÁG - AJKA"

A filmforgatókönyv
A NEMZETI CIVIL ALAPPROGRAM,
AJKA VÁROS ÖNKORMÁNYZATA,
és a
jövedelmük 1%-át felajánló
TAGTÁRSAINK, TÁMOGATÓINK
segítségével jelent meg.

Számítógépes szövegbevitel:
VASI MIKLÓSNÉ

Borítóterv, szerkesztés és lektorálás:
HORVÁTH TIBOR

Borító számítógépes kivitelezése:
BARTA TIBOR

Fekete István
Féltékenység
filmforgatókönyv

A kötetet

adójuk 1%-át felajánló tagtársaink támogatásából

a

"FEKETE ISTVÁN IRODALMI TÁRSASÁG - AJKA"

adta ki

2011-ben.

Számítógépes szövegbevitel:
VASI MIKLÓSNÉ

Borítóterv, szerkesztés és lektorálás:
HORVÁTH TIBOR

Borító számítógépes kivitelezése:
BARTA TIBOR